legszívesebben üvölteni tudnék a fájdalomtól. feszít belülről. miért kellett már megint odalapoznom, beleolvasnom? miért várom minden nap, hogy írjon? miért nem tud arról, hogy létezem? miért vannak távolságok? miért ilyen bonyolult minden? miért léteznem miértek???
késő bánat. megint egy plátói, gondolatban soha véget nem érő kapcsolatban találtam magam. csak az álmok maradtak. de majd egyszer felébredek, kinyitom a szemem és rádöbbenek, hogy belelóg a kezem a bilibe. talán az kell. valaki adjon egy pofont és a fejemhez vágja: „ez a való világ”. büdös, mocskos és fájdalmas.
sajnálom nem tudom elfogadni, hogy itt vagy ott éheznek az emberek, vagy árván az utcán nőnek fel a gyerekek. mindenkinek a saját problémája a világon a legnagyobb. félre értés ne essék nem azt akarom sugallni, hogy szarjuk le egymást és vonuljunk magunkba. csak minden nap szánjunk magunkra egy kis időt.
ma rádöbbentem, hogy mennyire butának és hülyének nézem az emberek. pontosabban eddig is tudtam ezt magamról, de nem igazán tudatosult. nem érzem magamat felsőbbrendűnek, meg ilyenek. sőt tökéletesnek sem. de van egy fajta emberi primitívség, amit nagyon nehezen viselek el. de mint ha kihoznám az emberekből – némelyikből.
elegem van ebből a kuszaságból és levertségből, ami bennem van. hogy bármikor, bármilyen külső hatásra elkap a bőghetnék, meg az állandó hangulatváltozásokból. utálom ezt az egészet. utálom, hogy körülöttem mindenki boldog, meg nincs egyedül. én meg ha töröm magam az a baj, ha meg nem akkor meg az. de legalább tisztában vagyok az okával. feleslegesnek érzem orvoshoz fordulni. besokalltam a magányból és hogy a negatív dolgok körül forognak a gondolataim. próbálom a jót erősíteni, de már egyre kevésbé megy.
kisüthetne a nap a lelkemben is végre…
