Egyedül az vigasztal, h ennél rosszabb már nem lehet. De tényleg mi jöhetne még. A kedvetlenség és a depresszió oly mértékben eluralkodott rajtam, hogy most értékelem, hogy nem kell semmit se csinálnom. A legtöbb amire képes vagyok, hogy ülök az asztalnál és lesek ki a fejemből mint a hülye gyerek. Nem lesz ez így jó...

tegnap este is a sötét szobában csak feküdtem az ágyon és bámultam magam elé. Még a lávalámoát se kapcsoltam be. Titkon abban reménykedtem, hogy talán az éjleple alatt valami történik. Olyan jó lenne megszűnni létezni. Az igazat megvallva nem sok értelmét látom annak, amit csinálok vagy történik velem. Tegnap, mikor ott voltunk Bettiéknél háznézőben rá kellett döbbennem, ha jelenlegi helyzetemből indulok ki nekem soha a büdös életbe nem lesz ilyen nekem/velem. Nem az anyagiak miatt mondom ezt, mert talán az számít a legkevésbé, ha két ember össze akarja kötni az életét. Egyedül vagyok nagyon. Most is csak bőgnék. Főleg, hogy reggel két munkatársam is azzal kezdte a napot, hogy esküvői képeket mutatott. Én feladtam. Nem bírok tovább jó képet vágni ehhez, meg hiú ábrándokkal áltatni magam, hogy majd jó lesz, meg örökké nem eshet. Befejeztem. Eljutottam arra a szintre, hogy semmi mást nem akarok, mint otthon a négy fal között csak feküdni a sötét szobában.

Úgy érzem mindent megtettem, amit csak lehet. A legviccesebb, hogy az egyes praktikák annyira ellentétesek. Mert ugye ott van az agykontroll (hidd el és meg történik, gondolj rá sokat stb.), de a másik oldal meg, hogy ne akard görcsösen, voltam közvetlen, elérhetetlen, kezdeményező, vicces, aranyos, fogytam, sminkeltem, vagy éppen nem sminkeltem, voltam spicces és teljesen józan, volt h kidobtam a ciciket és volt h garbó alá rejtettem. És mind-mind hasztalan. A maximum amit kicsikartam a dologból az egy ajánlat egyéjszakára. Szóval ünnepélyesen kijelentem, hogy én ezennel feladtam, leszarom az összes hímnemű egyedet!!! jahm, és mindenki bekaphatja!!!