az utóbbi napokban önismereti könyveket lapozgattam. próbáltam megfejteni magam, döntéseim, cselekedeteim miértjeit. választ nem kaptam. még nem. az utóbbi időben sokszor éreztem magam aliznak, aki csodaországban rekedt – mikor elindul hazafelé és ott áll az úton és jön a söprűs kutya és elsöpri az ösvényt. ott álltam én is egyedül a sötétben. sírtam. még most is sírok. nem hiszem hogy ezt érdemlem. belülről üvöltöm, hogy „ébredj fel aliz! ébredj fel!”.
azt rájöttem, h ez így nem mehet. még mindig alszok. csak most már ébren. a szemem csukva nem látom a külvilágot, de tudom mit kell tennem. szépen lassan kinyitni a szemem. de tényleg csak lassan, hogy ne fájjon. ne legyen olyan drasztikus. talán a választ is kapizsgálom. talán ott hibáztam, h magamnak és másoknak is a hiányokat soroltam ragoztam. sajnáltam magam a helyzetem miatt. ezzel szemben nem foglalkoztam azzal, hogy mennyi mindenem megvan. vannak barátaim és újra vannak terveim és céljaim. ezeket kell tisztelnem és szeretnem. nem vagyok egyedül, holott nagyon sokáig azt hittem.
milyen tévhitben éltem, hogy minden ember egy fél és csak egy szerelemben lehet egész. hiszen EGY falat kenyér és ugyanolyan finom, EGY csepp méz is ugyanolyan édes, EGY almától is lehetünk ugyanolyan egészségesek, mint 2től, 3tól és a többitől. egyedül is lehetek boldog, hiszen mások kapcsolatban magányosak. ne tessék csüggedni, mert mindenki EGY egész és ugyanolyan értékes!!!
