piszok egyedül érzem magam. most h jöttem hazafelé arra gondoltam mien jó lenne vki kezét fogni. a pasiét. a legszomorúbb az egészben h nem érzem, nem látom h közeli/távoli jövőben ez megtörténne. lehet h a sör lehet h a depi ami ezt mondatja velem. mint annyi másnál itt is sokszor felmerül bennem h a múltban rontottam el. nem a saját elképzeléseimet kellett volna követni, hanem inkább behódolni a pillanatnak.
zsónak a minap volt egy fránya mondat. : ) oszkát kint volt pénteken és velünk szembe ült le. akkor nem volt lehetőség erről beszélni, csak másnak a késő éjjeli sétán. akkor azt mondta, hogy látta h odaleseget hozzánk, és h nem őt nézi. örültem ennek, de úgy nagyobb érzelmet nem váltott ki belőlem. de az nap este jó volt ezzel a gondolattal álomba szenderülni. mikor elfeküdtem még azon járt az eszem, hogy mit műveltem előtte való pénteken, majd hirtelen akarva akaratlanul erre a fránya mondatra gondoltam és egyszeribe minden szép lett. nincs már meg bennem ugyan az mint régen. nincs meg a kéz és láb remegés, ha meglátom, ha egy helyiségbe vagyunk. viszont muszáj látnom azt h ő van és létezik. talán csak amit az egy pillanat miatt is ami oly mélyen beleívódott az elmémbe. de az emberi lény nem lehet ennyire balga h oanért ragaszkodik, oanba kapaszkodik ami soha nem volt, és nem lehet az övé.
továbbra is marad a túlélés és a kishableány (ami szintén egy benemteljesedt szerelemről szól) na puff :S
