mint már említettem félek a sötétben. ami igazából az utóbbi időken ütközött ki nagyon. tavaly nyáron vmien szinten sikerült úrrá lennem eme szorongásomon. volt egy „kapcsolatom” és utána, mint ha megnyugodtam volna. még a lávalámpát is kiiktattam az életemből. ideig-óráig. ősszel ahogy megkezdődött a suli azt vettem észre, h megint része az életemnek. majd az elmúlt pár hétben már az sem volt elég. reszkettem, szorongtam, a szívem majd kiugrott a helyéről oan szaporán vert. és muszáj volt még egy lámpát beiktatni. és egyszer csak megálljt kellett parancsolnom saját magamnak. rémes volt az első pár éjszaka. leírhatatlanul. senkinek nem kívánom ezt az érzést. nyomasztó és nem tudsz mit tenni ellene. a hétvégéket még csak-csak átvészeltem azzal h hajnalba megyek haza. de a hétköznapokra rányomta bélyegét az éjszakai nyugtalanság, ami leginkább a kialvatlanságban és fáradtságban mutatkozott meg. vmikor 2006-ban jelentkezett ez az egész sötéttől való félelem nálam. apuval folyamatosak voltak a veszekedések, h felkapcsolom éjjel a villanyomat. hozzáteszem az egész tudattalan volt, m aludtam, amikor ezt csináltam. sokáig nem is mertem megosztani másokkal. mára már felmerem vállalni. így tettem szombaton is. egy kisebb összeröffenés volt egyik ismerősömnél. mikor számunkra véget ért a party elindultunk haza. először nem is tűnt fel, csak éreztem vmi nincs rendben, nem a megszokott. mikor kilépnem az utcára, akkor vettem észre, h nincs közvilágítás. hab a tortán, h mindez köddel párosult. tiszta horrorisztikus – legalábbis számomra. lesokkoltam. már úgy volt h ott alszom barátnőmnél, ami nem is lett volna gáz. de jobbnak láttam, ha vmien úton-módon inkább hazajutok. másik két haveromat megkértem, ha már biciklivel vannak, legalább az első lámpáig kísérjenek el. nagyon rendesek voltak, m szó nélkül megtették. természetesen végig faggattak és a miértekre voltak kíváncsiak. de sehol egy bántó szó. nagyon hálás vagyok nekik a mai napig.
remélem egyszer leküzdőm ezt a félelmemet…
