nehéz megtennem. könnyek vannak a szemembe és soha nem hittem, h egyszer kimondom; vége. nem tehetek erről. felnőttem. már nem elégítenek ki holmi buta plátói szerelmek, rajongások. nem akarok álomvilágban élni és hinni egyszer én leszek a legfontosabb. nem akarlak korlátozni a szabadságodban sem, ezért inkább elengedlek. nem egyszerű de már a szívem és az eszem se akarja. nem jó ez nekem. de nem fáj. inkább csak elszomorít. múltunk volt – mint megannyi mással is-, de akár jövőnk is lehetett volna. te nem akartad. ha vha, vmit is, ezt akartam. tiszta szívből. ha láttalak majd meggebedtem, csak, h észre vegyél egy pillanatig én legyek a mindenség. ennek vége. elegem van h várjak, és már tudom nem éri meg.
pénteken mikor elindultunk nyugtalan voltam. tudtam elkerülhetetlen lesz h találkozunk és, hogy nem fogom tudni megállni h ne ólálkodjak körülötted. makacs kis teremtés vagyok ezt te is tudhatod. fogalmam sincs mit érzel, vagy mit nem. közömbös nem vagy. megcsillant a szemed mikor megláttál. vhogy mindig máshogy nézel rám – azt lehet h csak én képzelem így. emléxem még meg is jegyezted, régen voltunk itt, vagy a múltkor h kerestél de nem találtál. az izgatottság hirtelen tova szállt. és jött a kérdés, egy hang a fejembe üvöltötte: Viki! te mit csinálsz??????. és világossá vált, akarhatunk mi bármit, soha nem lesz több mint haverság. szánalmasan viselkedtem, te meg hagytad.
remélem boldog jövőd lesz! m mint ember szeretlek, de mint férfit többé azt hiszem soha. a volt elmúlt…
Csók
