na hazaértem. igazából semmi nem történt. vagyis egy valami. egyre szánalmasabbnak érzem magam. az önsajnálat az este végére teljesen a hatalmába kerített. rá kellett ébrednem, h teljesen egyedül vagyok. már rühellem, hogy állandóan sír a szám. régen is meg voltak ezek az időszakok. egy kicsit fájt a magány, de valahogy gyorsan megtaláltam azt az utat, h egyedül is teljes emberként tudjak létezni. most valahogy nehezebb. nehéz volt megint úgy ülnöm a többiek között, h ne álarc mögé bújak. a „nincs semmi probléma, happy az élet” maskara mögé. irigy voltam mikor gee átkarolta bettit, vagy mikor napközben zsó arról mesélt, h szülinapi buliba megy, vagy este, h esküvő mohácson, hazafele pedig a legénybúcsú. nem azt mondom, jól jön, h nem vagyok hivatalos sehova, m most a szakdolgozat az ami az elsőnek kell, h legyen. de közben úgy érzem, mint ha szellemként mozognék a többiek között. talán fel sem tűnne senkinek sem, ha nem lennék. nem tudom. a mai este összegzése után nem bánom, h kihagytam a 20-i bulit. talán a suli kezdésével egy kicsit visszarázódok az életben. kicsit megtalálom önmagam. egyenlő úgy érzem ez nem az én nyaram. és ez a sokadik ien. sok minden élmény történt. de vhogy háttérbe szorul. nem tudok felidézni egy oan momentumot, ami nem a depimről szól. talán ha visszaolvasom egyszer amit eddig írtam majd a szép dolgok erősödnek. de ezt meghagyom egy boldogabb énnek.
